Budai Egyházmegye
 
Menü
Budai Egyházmegye
Igehirdetések
Igehirdetés 2006 Cantate vasárnapján
 

Igehirdetés 2006 Cantate vasárnapján

Igehirdetés húsvét utáni 4. vasárnapon

2006. május 14-én

*"De most elmegyek ahhoz, aki elküldött engem, és közületek senki sem kérdezi tőlem: Hova mégy? Mivel ezeket mondom nektek, szomorúság tölti el a szíveteket. Én azonban az igazságot mondom nektek: jobb nektek, ha én elmegyek; mert ha nem megyek el, a Pártfogó nem jön el hozzátok, ha pedig elmegyek, elküldöm őt hozzátok. És amikor eljön, leleplezi a világ előtt, hogy mi a bűn, mi az igazság és mi az ítélet. A bűn az, hogy nem hisznek énbennem; az igazság az, hogy én az Atyához megyek, és többé nem láttok engem; az ítélet pedig az, hogy e világ fejedelme megítéltetett. Még sok mindent kellene mondanom nektek, de most nem tudjátok elviselni: amikor azonban eljön ő, az igazság Lelke, elvezet titeket a teljes igazságra; mert nem önmagától szól, hanem azokat mondja, amiket hall, és az eljövendő dolgokat is kijelenti nektek. Ő engem fog dicsőíteni, mert az enyémből merít, és azt jelenti ki nektek. Mindaz, ami az Atyáé, az enyém; ezért mondtam, hogy az enyémből." (Jn 16,5-15)*


Ünneplő Gyülekezet! Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Ezen a vasárnapon talán nem is szabad prédikálni. Hisz a szó olyannyira igénybe veszi a rációt, hogy közben a lélek elfelejt énekelni. Igen, talán éppen az a baja az egyházunknak, hogy az igehirdetésre túl nagy hangsúly esett, s közben a lelkiség ellaposodott. Pedig az evangélikus egyházat éneklő egyháznak nevezték egykor. Van egy feljegyzés arról, hogy a kedves, észak német kisvárosban, Lemgoban a reformáció idején apolgármester megkérte a jegyzőt, hogy nézzen utána, mennyire terjed a városban a reformátori tan. S a jegyző azzal a megjegyzéssel tért vissza, hogy már egyre többen énekelnek. Igen, mert maga reformátorunk is sokat tett azért, hogy a latin nyelvű gregoriánt felváltsák a könnyebben énekelhető, népies elemeket, vagy akár kocsmai vagy korabeli sláger dallamokat idéző énekek. S azt kell látni, hogy az egyházi ébredéseknek mindig kísérője volt az új énekek születése, a nagy, lelket melengető éneklések. Az ébredési énekek az egyházunkban egy külön csokrot képviselnek. S lehet, hogy zenetörténészek sajnálkozva beszélnek arról, hogy ezek a könnyed, angolszász dallamok átvették a helyet a gregorián eredetű dallamoktól, de mégiscsak többeknek jelent lelki élményt pl. "Az ÚR csodásan működik", vagy az "Életem Jézus egyedül te tölts be", vagy a "Jézus te égi szép", mint a nehezen énekelhető ma már monotonnak tűnő XII. századi dallamok. Ezen a vasárnapon nem is szabadna prédikálni. Énekelni kellene. Közösen. Nem csak a kórusoknak, mert bár nagyon szép, hogy néhány budai kórus együtt énekel ezen a vasárnapon, de így mégis csak egyféle passzivitásba süpped a gyülekezet: énekel helyettünk az összevont énekkar. Ezen a a vasárnapon nem is szabadna prédikálni. Énekelni kellene. Vajon tudunk együtt énekelni? Egy szép egyszerű, csendes kánont. "Szívem csendben az Úrra figyel!" Vagy egy lendületes ritmusú spirituálét: "Kegyelem, kegyelem, hogy Jézust ismerem!" S mégis elvárják tőlem az igehirdetést. A szavakat. Pedig a lelkem örömét jobban kifejezné az ének. Jézus a tanítványok szomorúságáról beszél. Szomorúság tölti el a szíveteket. Jézus elmenetele előtt - a búcsúbeszédeiben - szól erről a tanítványi szomorúságról. De nem úgy, hogy a szomorúság a tanítvány utolsó állapota, végső állapota. Sőt Jézus már most, halála előtt felcsillantja a Pártfogó, a Szentlélek ajándékát. Lelkének ajándékát, aki a tanítványok szomorúságát képes oszlatni. Nem is akárhogy. Nem egyszerű derű-revüvel. Nem egyszerűen csak jópofizással, vagy valami kellemes élmény nyújtásával. Hanem úgy, hogy rávilágít a bűnre és a hitetlenségre, az ember igazi szomorúságának a forrására. S meggyőzi a világot arról, hogy a világ fejedelme valóban megítéltetett. Tehát az Isten öröméből elvonó erő legyőzetett a kereszten. A Lélek a kereszten értünk meghalt Krisztusra mutat, hozzá vezet, s őt dicsőíti, így tanít meg bennünket, a keresztfa titka feletti örömre, és a feltámadás misztikumának az örömére. Arra a dicsőítő énekre, amely túlzenghet síron is és halálon is. Mózes mondja egy alkalommal a népnek, amikor néhányan prófétálnak a táboron kívül: "Bárcsak az ÚR egész népe próféta volna." Ezen a napon, az éneklés vasárnapján talán szabad ezt a mondatot így fogalmazni: Bárcsak az ÚR egész népe énekelne! Zengné Isten dicsőségét! Nem csak úgy ímmel-ámmal, nem csak úgy kötelező jelleggel, nem csak úgy megszokásból, nyöszörögve az ismerős dallamokat. Hanem úgy, hogy Krisztus dicsőítése átütő erővel szólaljon meg ebben a világban.

Jézus nem azt mondja, hogy a szomorúságotok örök marad, hanem azt, hogy a szomorúság örömre változik. Nem azt mondja, hogy a Lélek leleplezi a bűnt és akkor vége a világnak! Hanem azt, hogy a Lélek elvezet a teljes igazságra. Egy kép jutott eszembe: Börtön folyosón vezetik a rabot. A bíró elé fogják állítani. A bűne köztudott, súlyos ítéletet érdemelne. De a rabot vezető őr, egyszer csak lazábbra engedi a szorítást, és azt mondja: Ne félj, ez a bíró kegyelmes szokott lenni! Jó szíve van! S érződik a hangján , hogy igaz amit mond. Ez az igazság. S a félelemben lépkedő rab szíve engedni kezd. Egyre erősebb a szívében a remény. Így megyünk mi magunk is az utunkon. A bíró felé vezető úton. S a Lélek vezet a teljes igazságra, arra, hogy nem kell félnünk az Istentől, mert az ő valója a szeretet, nem kell félni a bűnök ítéletétől, mert azt már elrendezte a kereszten. S így ébredhet szívünkben a remény., Fakadhat a remény éneke, a kegyelmet adó Isten dicsőítése. Énekre vagyunk "ítélve". Az énekünk lehet megmutatója reményünk, hitünk hőfokának. Legyen az ószövetségi megtapasztalás a mi hitünk teljessége: Erőm és énekem az ÚR!

Ámen

Társoldalak
Igehirdetés Dr. Fabiny Tamás budavári beiktatásán
Igehirdetés Dr. Blázy Árpádné beiktatásán
 
© Magyarországi Evangélikus Egyház, Internet Munkacsoport, 2003.
Az adatok kereskedelmi célra nem használhatók. Minden jog fenntartva.
Kérdések és megjegyzések: Webmaster